Tánc az életük ...

Aki el akar érni valamit a versenyeken azt a versenyek, a versenytársak inspirálják, hogy menjen és csinálja tovább. Aki tényleg szívvel, lélekkel csinálja, az profin csinálja, hogy minél nagyobb tudást szerezzen, és jobbnál jobb eredményeket érjen el. És egy szint után pedig már igazi művészetté válik, hiszen az önkifejezés eszköze lesz, a tudatos önkifejezésé. Ez látszik nagyon sok hobbi csoporton, egyéni táncoson.

Ami még többet nyújt számukra a sportnál is, az az, hogy a táncosok nem csak a mozgás szeretetét szívják magukba, hiszen a tánc kőkemény sport is, hanem a zene szeretetét, a zenei stílusok sokszínűségét, már a kicsik zenei izlését is fejleszti, tágítja. Egy modern vagy kortárs táncos sokszor klasszikus zenére táncol, és persze sokszor egy-egy koreográfiához ötvözik is a zenei stílusokat.

Hosszú éveken keresztül a Duna Televízióban Táncvarázs címmel Elek Sándor szerkesztésében, és rendezésében felvételek készültek egy-egy nagyobb versenyről, gáláról, bajnokságról és ezt a Duna TV rövidített formában leadta egy órába sűrítve, és sokszor ismételte. 2015 évben a Táncvarázs műsor eltűnt a képernyőről. Zárójelben jegyzem meg, nagyon érdekes, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívumban a Táncvarázs műsorokból legfeljebb az első percet nézhetjük meg, szerzői jogokra hivatkozva. Azok, akik szerepeltek a műsorban, még ők se tudják visszanézni.

2015 óta az Echo televízióban lehet különböző tánccal kapcsolatos műsort látni, illetve még a SportM tv csatornán. Persze ezek a csatornák nem annyira népszerűek, és nem minden kábel tv csomagban foghatók. Némelyik táncosokról szóló műsor érdekes és jó képet adna a tánc világáról, a hazai táncéletről, a táncosokról, de csak az nézi meg, aki érintett, illetve sokszor közülük is csak azok, akik pontosan tudják, hogy mikor kell erre a csatornára kapcsolni.

Sajnos Magyarországon rettentően mostoha helyzetben vannak az amatőr és hobbi modern táncosok. Pedig rengeteg jó és színvonalas tánccsoportunk van, és színvonalas, jó táncversenyeink.  Egyszerűen nincs igény a médiában a néptáncon kívül másfajta táncokra. Egyszerűen az az elterjedt és a média által sugározott, sugalmazott, hogy csak a néptánc számít, a többi nem érdekes, a többi csak ugrabugra, és ez nagyon szomorú, elkeserítő, főleg akkor, amikor ilyen rengeteg fiatalt érdekel és gyakorolja ezt a művészi sportot.

Hosszú évek óta Amerikában, Ausztráliában és egyre több országban - most már Oroszországban, Szerbiában is - megrendezik a "So You Think You Can Dance" táncos tehetségkutató versenyt. Nem sokkal a műsor külföldi elindulása után 2006-ban Megatánc néven egyetlen évad erejéig  Magyarországon is feltűnt.

Nekem felnőttként, és szülőként a versenyzés maga a csoda. Néha ültem ott a versenyen, és azt néztem, hogy milyen csodásak ezek a gyerekek – nem csak a mieink -, milyen szépen dolgoznak, mennyire fegyelmezettek, milyen magabiztosak, és hogy milyen sok munka, kitartás, lemondás, szeretet van egy-egy táncban.

Arról már ne is beszéljünk, hogy nem számított a nátha, hasfájás, hőemelkedés, felmentek a színpadra és azokra a percekre mindent elfelejtettek, csakis a teljesítményre, és az előadásra koncentráltak. Tudták, hogy majd ha már túl vannak a fellépésen, akkor össze lehet omolni, lehet sírni a fájdalomtól, de addig ott nekik topon kell lenniük, magukért, a társaikért, és a versenyért. Olyan csapatszellemet tanulnak meg ezek a gyerekek, amit felnőttként már nem lehet igazán elsajátítani, ebbe szocializálódni kell. Bár nem vagyok pszichológus, de én így gondolom.

A másik jó dolog, amit megtanultak, hogy hogyan öltözzenek fel 20 négyzetcentiméteren, óriási kupiban, és tömegben. Szóval ez nem a kényeseknek való. Mivel mindig kevés, és kicsi öltözők vannak, vagy egy nagy tér, ahol egymásba érnek a csoportok, és nincs hely, a ruhák, táskák, kajás és sminkes cuccokat szépen elrendezni, és a talpalatnyi üres placcot pedig mindig valaki gyakorlásra használja. Ezért minden cucc egymásba ér ilyenkor, de ami érdekes, hogy a mi lányainknak nem tűnt el, nem hagytak el semmit soha, se ruhát, se sminkfelszerelést, se semmit.

Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani, a versenyek világában is működik – sajnos - természetesen a csókosság. Volt olyan verseny, ahol a zsűritag a saját csoportját zsűrizte, és milyen érdekes, hogy ők kapták a legtöbb pontot. Pár év elteltével, már mi szülők is láttuk a különbségeket a csoportoknál, és sokszor láthattuk, hogy a zsűri nem a legjobbakat hozta ki legjobbnak. Ez mindig iszonyúan felbosszantott. Viszont milyen érdekes, vagyis inkább természetesnek kéne lennie, hogy az ESDU Világbajnokságon a kb. 20 fős zsűri tagjai közül csak az zsűrizhet, akinek a kategóriájában az országából nem versenyez senki, vagyis aki nem érintett semmilyen téren.

Voltak olyan versenyek, amik „gyakorlatilag” háziversenyek voltak, és csak egy bizonyos körnek hoztak rendszeresen sikereket, és csak akkor volt egy nem körbe tartozónak sikere, és érhetett fel a dobogóra, ha már pár évig odajárt a versenyre.

Volt olyan verseny, ahol mindig a legújabb és legelőször nevező tánciskoláknak, csoportoknak volt esélye a győzelemre. Nyilván azért, hogy ösztönözzék őket, hogy a következő évben is visszamenjenek, nevezzenek, fizessék be a tagdíjat. És viszont azok, akik nincsenek a körben, de hűségesen éveken keresztül indulnak a versenyen, azok sajnos sokszor háttérbe szorultak.

És ami szerintem sokszor a legbosszantóbb volt, hogy a hobbi, amatőr tánciskolákkal ugyanabban a kategóriában indultak azok a művészeti iskolák növendékei, akik az általános vagy középiskolai oktatás keretén belül heti öt nap 5-6 órában tanulták a táncot, és persze mindenfajta táncstílust, a művészeti oktatás keretén belül, míg az amatőr-hobbi tanítványokat tanító tánciskolák általában 1-2 táncstílust tanítanak. Ez gyakorlatilag a felnőtt korosztályban csúcsosodik ki, amikor pl.: egy magyar bajnokságon, vagy európa bajnokságon a művészeti iskola érettségiző diákjai kerülnek össze egy amatőr csoporttal. Ez azért is érdekes, hiszen egy érettségizett művészeti iskolás gyakorlatilag már hivatásos színpadi táncosnak is számíthat. Szóval ezen valahogy valamilyen formában jó lenne változtatni.

Végül is ebből, ahogy az élet minden területéről csak azt lehet leszűrni, hogy

1. ha nem vagy benne a körben, akkor tök mindegy, hogy mennyire vagy tehetséges, ügyes, okos, szuper, akkor labdába se rúghatsz;

2. Mindenképp a kapcsolatok építése az egyik legfontosabb dolog az életben, hiszen ha minél több ismerősöd van, akikkel ápolod a kapcsolatodat, annál nagyobb esélyed van mindenre.

Azt hiszem, hogy ezt az én Lányomék nagyon megtanulták és persze nem csak a táncversenyeken, hanem a középiskolákban is.

Szülőként és nézőként csak azt tudom mondani, hogy sok jó és színvonalas versenyt láttunk. Ha az előző megállapításaimat a csókosokkal és egyéb negatív élményeket félre teszem, akkor azt hiszem, hogy elmondhatom, hogy nagyon sok jó élményben, különleges élményben volt részem. Az, hogy végig élhettem a gyerekemmel és láthattam, hogy milyen örömökben, elismerésben volt része, azt hiszem, hogy ez különleges volt nem csak számomra, de számára is.

A versenyek izgalma, a készülődés, utazás, az utazások megszervezése nekem igazából a hobbimmá vált, pluszt kaptam az életemben.

A mi táncpedagógusunk, - más tánciskolákhoz hasonlóan - hosszú évek óta, év végén gálaműsort rendez. Ez mindig rendes színpadi bemutató, több száz fős színházteremben, nagy színpadon, igazi színházi előadásként mutatják be a gyerekek az egész évben tanult táncaikat. A szülők, rokonok, barátok lelkes nézőközönségnek bizonyulnak. A gyerekek megtanulják, már az egész kicsik is, a színpadot használni, kiállni a közönség elé, megmutatni magukat. Ez is egy nagy élmény a családnak, és persze főleg a gyerekeknek. Meg lehet nézni, meg lehet látni, hogy honnan hova lehet eljutni, a kicsik és szüleik láthatják, hogy mit tudnak már a nagyobbak, kikre kell felnézni és miért.

Amikor az én lányom első táncévzárója volt, akkor fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a gálaműsor. Teljesen ledöbbentünk, mert annyira nagy élmény volt, annyira szép volt, és hatásos, hogy igazi színházi látvány részese volt a gyerekem. Ezért nem lehet egy-egy produkciót összehasonlítani egy városi ünnepségen a szabadban előadott tánccal, egy majális, egy augusztus 20-i ünnepség nyitott, és nem a tánchoz felépített színpada soha a büdös életben nem adja vissza azt a hangulatot, érzést, és főleg látványt, mint amit a színházi fellépés ad.

Szerintem egy szülőnek mindig nagyon jó érzés látni a gyerekét egy színpadon. Látja, hogy mit tud a gyereke, mit tanult egész évben, miért fizetett egész évben, látja ahogy mozog a színpadon, ez mindig nagy büszkeség a szülőnek.

Az első egy-két évben ilyen érzések vannak a szülőkben. Aztán később évről évre egyre jobb látni, hogy hogyan fejlődnek, a kezdő csetlő-botló gyerekből hogy lesz kecses, szép mozgású, magabiztosan táncoló táncos. És amikor elérnek egy komolyabb versenyzői színvonalat, akkor meg már csak be kell zsebelni a kezdők dicséreteit. Nos, olyankor azon gondolkodik a szülő, hogy elrepült az idő, hisz még nemrég az ő gyereke is a kicsik csoportjába járt.

És amikor a 10. évzárón egy ismeretlen szülő – középkorú férfiú - odajött hozzám, bemutatkozott és azt mondta, hogy hagy gratuláljon nekem a gyerekemhez és az egész csoporthoz, mert ő még ilyen szép táncot nem látott, és köszöni a gyerekeméknek ezt az élményt, nos akkor a könnyeit nyeldesi a szülő, és határtalan büszkeségtől, boldogságtól dagad a szíve.

Idén már a tizenegyedik évzárón, és főpróbán veszek részt, mint szervező, díszítő, felvigyázó, takarító, szóval segítőként. Rettentően élvezem, nekem nagy élmény, nagyon szeretem csinálni.

A főpróbán látom, hogy hogy fog összeállni az „előadás” és én imádom a készülődés izgalmát. A legkisebbek most ismerkednek a színpaddal, a nagyok már uralják, és példát mutatnak a kicsiknek, hogy hogy kell ezt csinálni.

A kicsikkel mindig én foglalkozok, vigyázok rájuk, és ha elunják a három órás várakozást, akkor próbálom őket szórakoztatni. Ez is egy jó tapasztalat számomra, hogy melyik csoport milyen, hogy a kicsik hogy vannak nevelve. Nagyon meglátszik rajtuk, hogy otthon és az óvodában hogy van velük foglalkozva. Volt olyan csoport, akiknek fogalmuk se volt, hogy hogy kell sorba állni, és ott tanulták meg. Szerintem a főpróba a csapatépítésről is szól, hiszen egy egész délutánt töltenek együtt, és látják egymás produkcióit, tapsolnak egymásnak, együtt van minden csoport, megismerhetik egymást, hisz év közben a fellépéseken és versenyeken kívül nem nagyon találkoznak.

Az évzáró egyik különlegessége a tánciskola díja, amit szinte minden tánciskola kioszt a legjobb, leglelkesebb, legügyesebb diákjainak. Ez pl. a mi tánciskolánkban egy érem, és a színpadon adják át az előadás elején. Emlékszem a lányoméknál mekkora szó volt ez, és mennyire vágytak rá, és milyen boldogok voltak, amikor megkapták.

Az első verseny után, szárnyakat kaptak a lányok. És elindult valami, amitől később igazi sportolókká váltak és művészekké.

A versenyeken a két csoport, az Ametiszt és a Deziré, lépésről lépésre végig járta a lépcsőfokokat, ami felvitte őket egészen az EB-ig, öt év alatt sok lépcsőfokon mentek fel.

A mai csoportok már szinte egy év együtt dolgozás után úgy gondolják, hogy nekik jár, és alap bekerülni egy nagy versenyre, EB-re vagy VB-re, anélkül, hogy megfelelő tapasztalatot szereztek volna a versenyekről. Lehet, hogy maradi vagyok, lehet, hogy begyöpösödött, de szerintem mindenkinek meg kell járnia a maga szamárlétráját, a lépcsőfokokat. Ezek a lépcsőfokok nagyon fontosak a fejlődésben, és nem csak a technikai, szakmai fejlődésben, hanem a lelki fejlődésben is (és ezt az élet minden területére értem). Azt látom, hogy a gyerekek, akik egy vagy két év után és/vagy nagyon fiatalon már ott vannak egy nagy versenyen, nem tudják értékelni úgy a sikereket, és nem tudják úgy megélni a kudarcokat, ahogy azok élik meg, akik lépésről lépésre haladnak. A rögtön sikerre „érők” nagyon kis része éli meg, éli át azokat a stációkat, amiket, a lépcsőket végig járók. Hiszen a rögtön sikerre hajtók azt várják, hogy rögtön a dobogó legfelső fokára álljanak. Ami ugye természetes vágy, de alapvetően, ha rögtön a legnagyobb sikert érjük el, utána már a fejlődés sokkal nehezebb. Mert ugye eléred a legmagasabbat, aztán meg nézel, hogy most melyik lécet ugorjam meg. Felkerülsz rögtön a majdnem legnagyobb versenyben a legmagasbbra, és ha a következő versenyen csak a harmadik leszel, akkor jön a csalódás, amit persze nem értenek.  A másik meg, ha elindul valaki a nagyversenyen, és „csak” valahanyadik helyezett lesz, akkor szintén nagy a csalódás, mert nem értik, hogy miért csak ennyi, és miért nem a legnagyobb.

A nagy sportolók sem rögtön a legnagyobb versennyel kezdtek, nem egy-két év után nyernek olimpiát.

Az igaz, hogy a mi lányaink is rögtön arany érmet kaptak, de csak egy kisversenyen (régiós), amit nem akarok kisebbíteni, mert jó volt arra, amire kellett, az elindulásra, és nekik a kezdetekben ez nagy dolog volt, de azért volt hova fejlődni bőven, nem csak nekik, hanem a többieknek is, sőt a versenynek is. Viszont lelkileg mindenképp pozitív hatása volt.

Én azt láttam a lányokon, hogy nagyon izgalmas lehetett számukra, amikor mindig feljebb és feljebb jutottak, hogy mindig haladtak a ranglétrán, és mindig az egyel jobb és komolyabb versenyre neveztek. Először óriási csalódás volt a KMO Országos Táncfesztiválon, csak bronz minősítést kaptak, eltelt kb. 3-4 év mire megkapták az arany minősítést, de akkor már tényleg nagyon sokat fejlődtek, technikailag is, korban is és a koreográfia is már felnőttesebb volt.

Nagyon sok kudarc élményben is volt részük, de ezt egy másik fejezetben szeretném kifejteni.

Aki nincs ebben az amatőr táncos körben, annak fogalma sincs arról, hogy hány gyerek (leginkább lányok, kivéve a hiphopot) táncol az országban. Hogy a legtöbb városban, sőt faluban is van tánccsoport, tánc oktatás, a nagyvárosokban sokszor több táncegyesület is működik. Megkockáztatom, hogy több lány táncol, mint fiú focizik az országban.

Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy egy-egy verseny, egy-egy szezon, illetve egy-egy szezonban mondjuk az összes táncszövetség mekkora létszámú gyereket, fiatalt mozgat meg az országban! Bocsánat, de igazából mi is csak megsaccolni tudjuk a létszámot. De biztos, hogy legalább 20-25 ezer táncosról beszélhetünk.

Pl. a Magyar Látványtánc Sportszövetség egy-egy területi versenyén két napon át, kb. 2500 versenyző 6-8 táncstílusban versenyez, az óvodástól a senior 35+ korosztályig. Ez azt jelenti, hogy a magyar bajnokság előtt az ország négy területén, a területi versenyen küzdenek meg a táncosok, vagyis egy-egy idényben országosan kb. 8000-10000 táncos vetélkedik egyetlen táncszövetség verseny sorozatának a keretében.

Több, az amatőr, hobbi és alapfokú művészeti iskolás táncosokat összefogó táncszövetség működik ma Magyarországon, a Magyar Divat- és Sporttánc Szövetség, a Nemzetközi Táncszövetség Magyarországi Fiókszervezete, Modern Táncsportok Magyarországi Szövetsége, Magyar Látványtánc Sportszövetség, valamint a Táncpedagógusok Országos Szövetsége, bár ők elsősorban a táncpedagógusokat fogják össze és rajtuk keresztül a tánciskolákat.  A szövetségek mind rendeznek országos bajnokságokat, országos kupa versenyeket, magyar bajnokságot, és tagszövetségként Európa és Világbajnoki versenyek részesei is.

Ezek a táncszövetségek ölelik fel a mai modern, kortárs, divattánc, show tánc, stb., vagyis a társastáncon és az akrobatikus rock and rollon kívül minden egyéb táncstílust.

Persze van olyan verseny, ahol a mazsoretteknek, és a társastáncosoknak is van kategóriájuk, vagyis a tánckategóriákat illetően elég tág körről beszélhetünk egy-egy versenyen.

Több tízezer gyerek, kamasz és felnőtt táncol. Igazából kedvtelésből, hobbi szinten, iskola vagy munka mellett, heti 2-3-szor, alkalmanként 1-2 órában, mégis profi odaadással és lelkesedéssel és meg merem kockáztatni, hogy magas színvonalú tudással is, hiszen benne vagyunk az európai és világ ranglisták első 10 helyezettjei között, egyes európai versenyeken a top 5-ben.

Ez is egy életforma, sportélet, ami azt jelenti, hogy a család igazodik a gyerek programjához, és a versenyek időpontjaihoz. A táncosnak ez egy sport, de mégis sokkal több.

2006. szeptemberben Leánykám úgy döntött, hogy beiratkozik gitározni, és hanyagolja a táncot. Aztán valahogy mégis elmentünk a tánc beiratkozásra, igazából csak megnéztük, hogy mégis milyen csoportok lesznek. Kiderült, hogy a tánctanárunk saját tánciskolát alapított. Gyakorlatilag a helyszín is maradt, és a tanárnő egyedül tanított tovább. Beiratkozáskor nagyon kecsegtető ajánlatot adott, megígérte a lányoknak, hogy a két legrégebbi csoportot elindítja versenyen.

Persze a Leánykám egy ideig még lelkes volt a gitár tanulás iránt, és egy darabig gitározott.

2007 tavaszán, idén tíz éve, elindultak a lányok életük első versenyén. Óriási izgalom, sok-sok gyakorlás, és az összes szülő kíséretében, és drukkolása mellett rögtön arany érmet kaptak, nem csak ők, de a náluk egyel idősebb csoport is!

Ez hihetetlen boldogság volt, óriási nagy lendületet adott mindenkinek, a tánctanáruknak is. Azt hiszem mindenki szívesen emlékszik a lányok közül az első versenyre. Olyan rég vártak már arra, hogy versenyezhessenek, hisz már több mint öt éve jártak táncolni.

Ekkor még a tanárnőjük stílusa sem forrt ki annyira egyénivé. Hiszen még a régi tánciskolája, és a régi tánctanár társak nagy hatással voltak rá, illetve egymásra. Ehhez legalább még 3 év kellett, mire megtalálta önmagát, a stílusát, amit mindannyian nagyon szeretünk, ami egyedivé varázsol minden táncot.

Életem egyik jó élménye ez is, ahogy végig figyelhettük, egy már nívódíjas táncpedagógus kibontakozását, ahogy rátalált magára, a saját stílusára, ahogy a lányomék csoportján volt a legjobban látható, hogy hogyan bontotta ki önmagát, és most már száz tánc közül is felismerem, felismerjük az ő koreográfiáját, az ő táncait.

A lányomék csoportja és a tanárnőjük majd 10 év alatt együtt alakították ki azt a stílust, ami annyira jellemző lett a Deziré csoportra. Ebbe benne volt a tanár és a csoport is, mint alkotó, mint művész. Ahogy nőttek a lányok, egyre inkább belefolytak az alkotásba, a zene kiválasztásában, és a technikai elemek alakításában, a koreográfia formálásában. A közös alkotás örömét, szenvedéseit, kibontakozásokat együtt élték át.

A lányom ma már 20 éves egyetemista, 4,5 éves korától 2001-től 2016. szeptemberig táncolt, művészi látványtáncot, színpadi látványtáncot, modern táncot. A csoportjuk Európa bajnok, rengeteg országos versenyen voltak, Európa Bajnokságon, Világbajnokságon, és szinte mindig dobogós helyezéseket értek el.

Szóval én egy lelkes anyuka vagyok, aki 15 éven keresztül asszisztáltam a kislányom hobbijához, sportolásához. Minden versenyén ott voltam. Beleszerelmesedtem én is az egészbe. A hangulatba, és abba, amit láttam. Azok a gyerekek, akik ezeken a versenyeken elindultak igazából hobbiból táncoltak, de az elköteleződésük, a szeretetük, a kitartásuk, és minden amit tettek egy profi sportolóhoz, profi táncoshoz méltó.

Csodálatos koreográfiákat, fantasztikus táncpedagógusokat, szuper edzőket, és csodás „gyerekeket” láttunk, ismertünk meg az évek alatt. Olyan produkciókat, ami magával ragadó, és egy-egy versenyen, a legjobb produkciók felérnek egy színházi, táncszínházi élménnyel.

Életem legcsodásabb „táncszínházi” élménye lett Horvátországban, az ESDU világbajnokságon, a Dance Star Night, a legek versenye. Azon az estén világbajnokságra a 20 legmagasabb pontszámmal kvalifikáló versenyző lépett fel egy nagy sportcsarnokban, és a zsűri közülük választotta ki a három legjobbat, akik elég komoly pénzjutalmat kaptak.

Az a hihetetlen jó hangulat  is magával ragadott mindenkit, ami a sportcsarnokban uralkodott, és az, hogy a táncosoknak, táncosok előtt kellett fellépniük, még jobban inspirálta őket. Olyan produkciók, olyan tudás, technika, profizmus, színvonal, örömtánc, csodás jelmezek az amatőr hobbi táncosok között, mintha egy méregdrága „sportarénabeli” előadást láttunk volna. A kortárs tánctól a hip hopon, és az afro táncon keresztül, a baletton át, az akrobatikus show táncig, szólótól a harminc-negyven fős csoportig, a szólózó 8 éves kis balerínától a huszonéves negyvenfős csoportig láthattuk a fellépőket. És jött egy 19 éves román kortárstáncos fiú, aki egy szál fekete "farmerban" letáncolt mindenkit.

A másik kellemes élmény, tavaly a Látványtánc Sportszövetség Európa Bajnokságán Léván, a senior korosztály egyik csoportjának a legfiatalabb tagja 55 éves és a legidősebb egy 80 éves hölgy volt, óriási sikert arattak, és ami pláne, hogy 3x táncolták el a produkciójukat azon az estén. Hihetetlen tartás, lendület és kecsesség jellemezte a csoportot, ez is igazi látványosság volt mindenkinek.

Mit kezdjen az ember télen egy álmos kisvárosban egy 4,5 éves leány gyerekkel, aki Minimax rajongó, és rajzolásfüggő? Aki egy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek, nem egy örökmozgó, nem vadulós, aki max. barbizik, és még nyáron is legfeljebb hintázik a kertben. Szóval ilyenkor a kedves szülő elgondolkodik, hogy jó lenne, ha a gyerek valamit mozogna, sportolna. Persze messzire, más városba, vagy Pestre nem akartam délután még utaztatni, helyben meg nem volt akkor még semmi.

Mázlisták voltunk, szeptember elején az oviban kitettek egy plakátot, hogy gyerekeknek moderntánc  tanfolyam indul a közösségi házban. Összebeszéltünk a barátnők anyukáival, és elvittük a csajokat, hogy mozogjanak egy kicsit.

Döcögős volt a kezdet, kompletten a csoportjuk beteg volt egész decemberben, a két oktató már azt hitte, hogy többet nem is mennek. De erőre kaptak!

Tavasszal megtudták a csajok, hogy júniusban van év végi gála műsor, igazi színházban, igazi színpadon. Persze ők közölték, hogy a színpad nem jó, és ők nem lépnek fel. Kicsikartuk belőlük, hogy legalább próbálják ki.

A Leánykám év közben többször is abba akarta hagyni a táncot, és közölte, hogy ő nem jön többet, de valahogy mindig átlendült, ez még kb. úgy a harmadik év végéig tartott, de utána már heti rutinná vált a tánc, és egyre jobban és jobban élvezte.

Bevallom férfiasan én is rendkívül jól éreztem magam, hiszen az alatt az egy óra alatt ott ültünk anyukák, és beszélgettünk. Nekem nagy dolog volt, mert csak másfél éve költöztünk a kisvárosba, és senkit sem ismertünk, úgyhogy nagyon jó ismerkedési terep volt az óvoda mellett.

Június elején egy több száz fős színházban kellett fellépniük egy óriási színpadon. Az első egy-két percben kicsit meg voltak szeppenve, és azt hittem, hogy a gyerekem mindjárt sírva kirohan. De óriásit tévedtem, mert az én lányom a többiekkel együtt rendkívül jól érezte magát a színpadon.

Már sok-sok éve azt tapasztalom, hogy a kezdő kicsi gyerekek is szeretik a színpadot, élvezik a fellépéseket, boldogan integetnek le az anyának-apának a kis produkció végén. Élvezik a táncot, a meghajlást, amikor bemondják a nevüket, és közben mi meg jókat derülünk, hogy nem akkor hajolnak meg, amikor az ő nevüket mondják, futkorásznak és keresik a helyüket.

A szülők lelkesek, akár az én gyerekem táncol ott éppen, akár a másé, de mi abban az egy-két órában egy család vagyunk, főleg amikor elő adják a tanultakat fent a „világot jelentő deszkákon”. A kicsiknek mindig óriási sikerük van, és általában a taps jön a tánc alatt is, de a végén pedig alapjáraton jár az óriási tapsvihar. Naná, hogy a gyerek élvezi.