Tánc az életük ...

A bloggal az amatőr táncosok helyzetére szeretném felhívni a figyelmet. A blogban két részből tevődnek össze a bejegyzések, az egyik a Gondolatok az amatőr táncosokról általánosságban írom le a gondolataimat. A többi rész a személyes élményeimet próbálja visszaadni, remélem sikerül.

9.A tánc, ami nincs elismerve

Ami ma Magyarországon mindenki által elismert, az a néptánc. Nekem nem a néptánccal és a néptáncosokkal van bajom, ahogy a sportban nem a focistákkal és a focival. Hanem egyszerűen az elmúlt évek alatt nagyon eltorzult a kép és a támogatási rendszer. Ahogy a sportban csak a focit értékelik, és ők kapják a maximális támogatást, addig ugyanez megy a táncban a néptánc felé.

Sajnos Magyarországon a tánckultúra nincs a köztudatban, a táncművészetet még a média sem értékeli. Szinte alig van táncos film, táncos műsor. Táncos tehetségkutató egyáltalán nincs ma Magyarországon, amivel legalább bemutathatnák ezt a csodás művészetet, sportot. Így aztán az emberek sem tudják értékelni, hisz ha nem látják, nem élvezhetik a szépségét, akkor nyilván fogalmuk sem lehet róla, hogy miről maradnak le. Pl. a zenei, néptáncos, énekes tehetségkutatókat rengetegen nézik, és valamilyen szinten képet kapnak róluk, fogalmuk lesz arról, hogy ki mennyit és miért küzdött, hogy eljusson arra a szintre, amit bemutathat a médiában. És persze egyfajta reklám is a zenének, néptáncnak, éneknek.

Az elmúlt években a modern, kortárs, társas, látvány, divat és egyéb táncnak, totálisan visszafejlődött az elismertsége, amit évtizedek alatt a népszerűsítéssel, és bemutatással elértek egy szintre, és bizonyos szempontból volt egyfajta megbecsülése, az az elmúlt egy-két évben már eltűnt.

Egy hosszú évek, évtizedek óta sikeres műsort, és média felületet szüntettek meg, amikor a Táncvarázs című műsort egyszerűen kitakarították a Duna Televízióról. Amikor a néptáncos és virtuózos tehetségkutatót elindították, azzal a lendülettel szüntették be a „moderntáncokat” bemutató egyetlen és régóta bejáratott műsort, aminek voltak állandó nézői, és rajongói. És azóta sincs helyette semmi, az összes táncművészetről szóló műsorot száműzték az echo tv-re, majd később a SportM csatornára, olyan csatornákra, ami nem minden előfizetéssel fogható

Nos ezek után nem csoda, ha a modern táncot annyira félvállról veszik, hogy egy kültéri fellépéshez (pl. települési, kerületi rendezvény – majális, falunap, stb.) az alapvető feltételeket sem képesek biztosítani, de olyan szinten nem, hogy még azt is figyelmen kívül hagyják, amit a tánctanár, egyesület vezető kér, amire a táncosok, gyerekek biztonságos fellépéséhez szükség van.

A külső fellépést szervezők olyan alapvető dolgokra nem figyelnek oda, hogy a színpadot áttöröljék, vagy lesöpörjék a fellépés előtt. Az utcai cipővel felhordott por és mocsok hatására a balettpapucsok balesetveszélyesen csúsznak. A moderntáncban rendszeresen a földön is mozognak a gyerekek, átfordulás, oldalragurulás, spárga, hátrabukfenc, stb. ezt egy koszos színpadon, amin előtte mások az utcai cipőben ugrálnak, hát mit mondjak nem éppen ideális, sem biztonsági, sem egészségügyi okok miatt. Egy gyönyörű, speciális anyagú és drága ruhában, amit csak nagyon óvatosan lehet tisztítani, mosni, azzal az összes mocskot összeszedik, erre számtalanszor volt példa. Sokszor azt sem képesek megérteni, hogy nem hobbiból kér a tánctanár x m2-nyi színpadot, mert a gurulásokkal, bukfencekkel, ugrásokkal teli koreográfiához nem elég a szervezők által kitalált minimális színpad, szőnyeg, mondván, hogy nehogy már arra a negyedórás műsorra ki kelljen hozni a raktárból a nagyobb szőnyeget, legfeljebb kicsit összébb húzzák magukat a táncosok.

Nos, én csak annyit mondok erre, hogy kíváncsi lennék arra, hogy a néptáncosok is  össze tudnának húzódni egy több páros táncnál mondjuk 2x2 m-es területre, ja hogy nem? hát akkor tán végig kéne gondolni, hogy melyik fellépőnek mire van szüksége, akár arra a negyed órára is, és aszerint kellene megteremteni a feltételeket, ha már műsort szervez valaki! És nem pedig a saját elgondolás szerint rámondani, hogy x-nek vagy y-nak jó lesz az úgy, ahogy az előző fellépő használta, mert ha az előzőnek megfelelt, akkor ő meg mit akar.

Sajnos a szakembernek mondhatók, műsorokat, falunapokat szervezők sem értik meg, hogy mi a különbség egy-egy fellépő között. Hogy másra van szüksége az egy szál gitárral fellépő énekesnek, egy öt tagú zenekarnak, vagy egy 10 fős moderntáncos csoportnak, és hogy talán minden fellépőt ugyanúgy tiszteljék és becsüljék meg.

8. Elismerések

Egy csapatnak mindig szüksége van a visszajelzésekre. Az értékelésre, az elismerésre.

Az Egyesület több nagy elismerésben részesült, és voltak apró megnyilvánulások, amik kifejezetten jó perceket szereztek a tanárnak, és a táncosoknak.
A nagy sikerek kezdetétől, 2010-től folyamatosan több olyan díjat bezsebelt az Egyesület, amivel nem csak egy verseny, hanem egy-egy egész év munkáját értékelte az adott zsűri, és bizony a mi Egyesületünk állhatott fel a különleges dobogóra egy-egy kiemelt kategóriában, vagy különdíj alkalmával.  A tánctanárunk egyik évben megkapta az év koreográfusa díjat, egy versenysorozat elismeréseként, az Ametiszt csoport megnyerte a Budapest kupát. A Deziré csoport egy másik versenysorozaton megszerezte az év kupagyőztese címet.

Ezután már egyenes út vezetett – persze rengeteg gyakorlással - a 2012. évi Látványtánc Európa Bajnokságra, ahol mind a három csoportunk, a saját kategóriájában dobogós helyet ért el, arról már nem is beszélve, hogy a tánctanár az EB-n megkapta a Látványtáncért díjat.

2013-ban pedig az Egyesület meghívást kapott egy nemzetközi versenyre. Ahogy sok más területen, itt is elismerésnek számít, ha egy csapat meghívást kap egy versenyre.

Büszke vagyok arra, hogy a lányomék csoportja több visszajelzést is kapott arról, hogy tehetségesek, eredményesek.

Szerintem nagy elismerés volt az egyesületnek, a táncpedagógusnak és persze a lányoméknak, a Deziré csoport meghívása a Magyar Látványtánc Sportszövetség 2014. évi Bajnokok Gálájára.

A Bajnokok Gálája egy igazi elismerés, mert kizárólag olyan csapatokat hívnak meg a Gálára, akik több éven keresztül csak dobogós helyezéseket értek el, vagyis a legjobbak közül is a legjobbak. Valamint, hogy a gáláról televíziós felvétel készült, amit a Duna Televízióban leadtak, és aztán többször ismételtek.

Nagy boldogság volt ez a Lányoknak és a tánctanáruknak, hogy a „szakma”, a táncosok világa így elismerte őket.

Ettől függetlenül a közvetlen környezetükben, a városban ahol felnőttek, ahol élnek, nem igazán van elismerve az, amit csinálnak. Anyagi támogatásban természetesen mindig részesülnek, és ez óriási segítség az egyesületnek, amit kapnak civil szervezetként a várostól.

De egy maroknyi embert kivéve (a családtagjaikon kívül) nem igazán értékelik nagyra a gyerekek munkáját. És itt már az összes csoportról beszélek, nem csak a Lányomék csoportjáról.

Nyilván az egyesület ezért sem fér be a település értékei közé, hiszen több Világbajnokságon való kvalifikálás, Európa bajnoki dobogós helyek, Európa Bajnoki cím, Duna televíziós szereplés – ahol még a település neve is elhangzott -, rengeteg országos bajnokság, és elismerések tömkelege, ez kevés, vagyis ehhez kevés, amit letettek az asztalra. Ide ők kevesek? Vajon miért? Mit kéne még tenniük, felmutatniuk, hogy értékek legyenek? hogy végre azt a sok munkát, és érdemet, amit szerzett az egyesület, igazán elismerjék, erkölcsileg, eszmeileg, és végre büszkék legyenek rájuk, hogy nekik ilyen ügyes,tehetséges lányaik vannak????

A tánctanár, aki több mint másfél évtizede tanítja a település lányainak a tánc szeretetét, a mozgás örömét, a zenei sokszínűséget, a hitet egy értékben, a magabiztosságot, a kiállást, és a küzdeni akarást, a kecsességet, a versenyszellemet, ő vajon miért nem számít abban a környezetben ahol a város lány gyermekeinek a hasznos szabadidő eltöltésén kívül annyi mindent ad? És annyi mindent tett le az asztalra!

A környezet elismerését még akkor sem vívták ki, amikor a Duna Televízió műsorába bekerültek. Számomra rendkívül elgondolkodtató, dühítő, bántó, és fájó, hogy mennyire nem veszi semmibe a közvetlen környezet azokat a gyerekeket, akik évek kőkemény munkájával érnek el sikereket, megdolgoznak minden egyes versenyen, és versenyért. És valljuk be, hogy ragyogó eredmény a világranglista 6., 7., 11 helyezettjének lenni, főleg, ha olyan csoportok előzik meg őket, olyan országokból, ahol a modern művészi táncnak sokkal nagyobb hagyománya, támogatottsága, és minden tárgyi feltétele biztosítva van a csapatok számára, még akkor is, ha mondjuk egy dél-afrikai  kisvárosban élnek. Ha más sportágban értek volna el ilyen eredményeket, akkor nyilván nagyobb lenne a megbecsülés.

Egy-egy városi eseményen, amikor külső színpadon lépnek fel a gyerekek, az nem összehasonlítható egy igazi színpadi fellépéssel. Sem a hely, sem a színpad, sem a környezet, a felvezetés nem alkalmas arra, hogy az igazi tudást, művészi értéket megláthassák az emberek. Ezért általában az emberek csak azt tudják értékelni, amit látnak, és egy ilyen külsőszínpadi fellépés sokak szemében csak, bocsánat a szóért, de „ugra-bugrának” látszik, meg se közelíti azt, amit meg szeretnének mutatni, így aztán a táncnak is ekkora lesz az értéke a szemükben, még ha az a tánc, az a koreográfia Európa bajnoki aranyat ért is.

De egy színház, egy nagyszínpad, egy függöny, egy besötétített nézőtér már egészen más közeg. Pedig sajnos, ha nincs igazi színházterem, színpad, akkor nehéz megmutatni a színpadi varázst, és azzal együtt a tánc értékét, szeretetét, és tiszteletét. Ezért csodás élmény a szülőnek-gyereknek az év végi évzáró gála.

7. Kudarcok, csalódások

Ha az ember valamilyen versenyen részt vesz, nyilván, hogy első akar lenni. És általában úgy érezzük, hogy mi vagyunk a legjobbak. Persze ha elég őszinték merünk lenni magunkhoz, akkor később rájövünk, hogy velünk kapcsolatban reális volt a döntés, vagy nem.

Amikor a Lányomék elkezdtek versenyezni, akkor még mi is nagyon elfogultak voltunk velük szemben, és persze ők is mindig elsők szerettek volna lenni. Ahogy nőttek egyre jobban tudták magukat értékelni, és már mi is egyre kevésbé voltunk elfogultak, és egyre jobban tudtuk kívül állóként szemlélni a táncukat. Közben pedig halálra izgultuk magunkat, és számoltuk, hogy meg van-e a forgás, vagy jól sikerült az ugrás. Néha amikor durcogtak, hogy pedig ők voltak a jobbak, sokszor akkor is lehetett érezni, hogy ez csak durcogás, és igazából tudják, hogy volt náluk jobb is.

Aztán ahogy múltak az évek, egyre jobban érezték, hogy hogyan teljesítenek, hogy sikerült a produkció, és hol helyezkednek el a többi csoport viszonylatában.

Erre jó példa volt az egyik Európa Bajnokság, ahol színpadi látványtáncban már a harmadik helynek is nagyon örültek, mert annyira erős volt a mezőny, hogy a harmadik hely is egy jó helyezés volt. Ez volt az a verseny, amikor Zsámboki Marcell (táncpedagógus, egyetemi docens) adta át nekik az érmet, és közben megdicsérte a lányokat, hogy nagyon jók voltak. Szerintem ilyenkor annyira nem számított, hogy a dobogó hányadik fokán álltak.

Egy másik Európa Bajnokságon óriási csalódás volt a második hely művészi látványtáncban, mert a produkciójuk hatalmas volt, nem csak hibátlan, hanem óriási átéléssel adták elő. Tudták, hogy beértek, és a legjobb tudásukat hozták, egy magas színvonalon, hogy a hobbi táncosok közül megérdemelték volna újra az európa bajnoki címet, mégis „csak” másodikok lettek.

És itt jön a képbe az, amiről már írtam egy másik bejegyzésben, hogy egy művészeti iskola végzős - érettségiző, diákjaival kerültek egy kategóriába, akik az elsők lettek.

Nagyon nagy probléma szerintem, hogy egy azonos nemű triót összehasonlítanak egy vegyes párossal. Egy fiú-lány pár, akik egy szerelmes, lírai művészi táncot adnak elő egészen más érzelmeket tudnak előadni, és kiváltani, mint három lány.

Az meg szerintem mindennek a teteje, hogy egy hobbiból táncoló triót, akik hetente 2x2 órában táncolnak, hogyan lehet összehasonlítani, és főleg rangsorolni egy olyan párossal, akiknek a tánc a szakmájuk, és papírjuk lesz/van róla. 4-8 vagy akár12 éven keresztül hetente 5x4-5 órában iskolarendszerben tananyagként táncolnak különböző táncstílusokban, és évek óta rendszeresen színházi előadásokban szerepelnek!!

Nem tudom, hogy ezt szakmailag, hogy gondolják a versenyszervezők és a zsűri! Nekik kéne a legjobban tudni, hogy a kettőt összehasonlítani nem etikus, és nem ésszerű, hiszen a versenyszervezők, a zsűritagok, és a táncszövetségek vezetőségének tagjai is táncosok, táncpedagógusok. Az ilyen helyzetekben, amikor egy profi és egy hobbi táncost kell összehasonlítani, és ha mindkettő nagyon jó, akkor alapból két első helyet kellene kiadni, mert így lenne igazságos, etikus, és ésszerű. Hiszen mindkét csoportnak meg volt a pontszáma az aranyéremhez, illetve az arany minősítéshez. Talán ilyenkor lehetne az egyiket egy éremmel, a másikat egy minősítéssel értékelni.

Nem az elfogultság beszél belőlem, tényleg nagyon jók voltak a mieink. Az is tény, hogy a páros is tetszett.

Alapvetően mindig akkor volt a probléma, ha tudták és érezték, hogy most kihozták magukból a maximumnál is többet, és ők voltak a legjobbak, viszont a zsűri ezt nemhogy nem értékelte, hanem a csókos v. „művészetis” csapatnak adta a több pontot. Ez mindig csalódás volt nekik, mindig elkeseredtek, és dühösek is voltak. Felnőtt korosztályosként pedig tökéletesen tudják, hogy mikor mennyi pontot ért a munkájuk.

Sokszor lehetett érezni, hogy a kudarcélmény építő volt a csapatnak, de nagyon sokszor a kudarcot csalódást nehezen élték meg. Ez főleg akkor volt, amikor igazságtalan volt a zsűri döntése. És ez ellen nem lehet mit tenni. Mert ha azért csalódtak, mert nem ők voltak a jobbak, akkor felszívták magukat, többet gyakoroltak, és a következő versenyre már összeállt a tökéletes produkció.

Én úgy gondolom, hogy főleg a kamaszoknál az igazságérzet is rettentően jól működött. Ha érezték, és tudták, hogy jók voltak, és nem kaptak annyi pontot, amennyit megérdemeltek, akkor tombolt az igazságérzetük.

6. Szülői hozzáállás

Sok gyereket és szülőt megismertem ez alatt a kb. 15-16 év alatt. Nagyon sok támogató szülővel találkoztunk. Annyira jó volt látni, ahogy a szülők ott álltak a gyerekük mögött, mellett, és végig kísérték óvodástól kamasz vagy felnőttkorig őket a hobbijukban. Amikor egy gyereket elvisznek sportolni vagy mozogni, szerintem akkor nagyon fontos a szülő hozzáállása. Az, hogy mennyire érzi a gyerek a szülő lelkesedését, támogatását, odafigyelését. Ha egy gyereknek tetszik egy mozgásforma, és szívesen csinálja, szívesen jár a közösségbe, kedveli az edzőt, tanárt, akkor az már fél siker. Ha a szülő boldog, hogy a gyerekének öröme van, vagy hogy a gyereknek tetszik amit csinál, akkor nagyon jó úton haladnak afelé, hogy a gyerek megtalálja a hobbiját, örömét, egy jó közösséget. A szülőnek az a dolga, feladata, hogy ebben segítse a gyerekét. Ennek pl: a kamaszkorban óriási jelentősége lesz, mert a gyereknek már meglesz a köre, a barátai, az elvárások felé, és a kamaszkori lázadások – legalábbis én ezt láttam a mi közösségünkben – közel sem lesznek olyanok, mint másoknál. Nem kell a gyereknek közösséget keresnie, vagy esetleg rossz helyre csapódnia, mert arra vágyik, hogy valahova tartozzon.

A szülőknek tudomásul kellene venniük, ha a gyerekük sportol, zenél, táncol, akkor az esetleg az egész család életvitelére, programjaira kihatással lehet majd. Az elején csak az edzésekre való eljutást kell biztosítania a szülőnek. Amikor a gyerekek már eljutnak egy magasabb szintre, és pl. versenyezni kezdenek, akkor az a család egész életén változtathat, a közös programokat is érinteni fogja, ez olyankor lemondást jelent a család többi tagjától, vagy csak egyszerűen az adott gyerek nem lesz jelen egy-egy eseményen. Ez van, amikor lemondással jár! De vajon egy jó verseny a kedvelt sportágban/hobbiban a szeretett csapattal, lemondást jelent a sportolónak is? Egyáltalán nem biztos. Sőt …

Sajnos a szülők közül sokan ezeket a lemondásokat nem nagyon tudják elfogadni, és akkor a család többi tagja is így fog hozzáállni a kérdéshez. Az évek alatt azt tapasztaltam, hogy néha már akkor sem tudják tolerálni azt a ritka egy-két fellépést sem a szülők, amikor még kezdő a gyerek. Amikor sikerük van, megtapsolják őket, amikor látják az ovistársak, iskolatársak és irigykednek rájuk, akkor azok a boldog, büszke arcok szerintem mindent megérhetnének a szülőnek. Nagyon jó boldognak és büszkének látni a gyerekünket.

III. Gondolatok az amatőr táncosok helyzetéről napjainkban ...

Aki el akar érni valamit a versenyeken azt a versenyek, a versenytársak inspirálják, hogy menjen és csinálja tovább. Aki tényleg szívvel, lélekkel csinálja, az profin csinálja, hogy minél nagyobb tudást szerezzen, és jobbnál jobb eredményeket érjen el. És egy szint után pedig már igazi művészetté válik, hiszen az önkifejezés eszköze lesz, a tudatos önkifejezésé. Ez látszik nagyon sok hobbi csoporton, egyéni táncoson.

Ami még többet nyújt számukra a sportnál is, az az, hogy a táncosok nem csak a mozgás szeretetét szívják magukba, hiszen a tánc kőkemény sport is, hanem a zene szeretetét, a zenei stílusok sokszínűségét, már a kicsik zenei izlését is fejleszti, tágítja. Egy modern vagy kortárs táncos sokszor klasszikus zenére táncol, és persze sokszor egy-egy koreográfiához ötvözik is a zenei stílusokat.

Hosszú éveken keresztül a Duna Televízióban Táncvarázs címmel Elek Sándor szerkesztésében, és rendezésében felvételek készültek egy-egy nagyobb versenyről, gáláról, bajnokságról és ezt a Duna TV rövidített formában leadta egy órába sűrítve, és sokszor ismételte. 2015 évben a Táncvarázs műsor eltűnt a képernyőről. Zárójelben jegyzem meg, nagyon érdekes, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívumban a Táncvarázs műsorokból legfeljebb az első percet nézhetjük meg, szerzői jogokra hivatkozva. Azok, akik szerepeltek a műsorban, még ők se tudják visszanézni.

2015 óta az Echo televízióban lehet különböző tánccal kapcsolatos műsort látni, illetve még a SportM tv csatornán. Persze ezek a csatornák nem annyira népszerűek, és nem minden kábel tv csomagban foghatók. Némelyik táncosokról szóló műsor érdekes és jó képet adna a tánc világáról, a hazai táncéletről, a táncosokról, de csak az nézi meg, aki érintett, illetve sokszor közülük is csak azok, akik pontosan tudják, hogy mikor kell erre a csatornára kapcsolni.

Sajnos Magyarországon rettentően mostoha helyzetben vannak az amatőr és hobbi modern táncosok. Pedig rengeteg jó és színvonalas tánccsoportunk van, és színvonalas, jó táncversenyeink.  Egyszerűen nincs igény a médiában a néptáncon kívül másfajta táncokra. Egyszerűen az az elterjedt és a média által sugározott, sugalmazott, hogy csak a néptánc számít, a többi nem érdekes, a többi csak ugrabugra, és ez nagyon szomorú, elkeserítő, főleg akkor, amikor ilyen rengeteg fiatalt érdekel és gyakorolja ezt a művészi sportot.

Hosszú évek óta Amerikában, Ausztráliában és egyre több országban - most már Oroszországban, Szerbiában is - megrendezik a "So You Think You Can Dance" táncos tehetségkutató versenyt. Nem sokkal a műsor külföldi elindulása után 2006-ban Megatánc néven egyetlen évad erejéig  Magyarországon is feltűnt.

5. A versenyek világa szülőként

Nekem felnőttként, és szülőként a versenyzés maga a csoda. Néha ültem ott a versenyen, és azt néztem, hogy milyen csodásak ezek a gyerekek – nem csak a mieink -, milyen szépen dolgoznak, mennyire fegyelmezettek, milyen magabiztosak, és hogy milyen sok munka, kitartás, lemondás, szeretet van egy-egy táncban.

Arról már ne is beszéljünk, hogy nem számított a nátha, hasfájás, hőemelkedés, felmentek a színpadra és azokra a percekre mindent elfelejtettek, csakis a teljesítményre, és az előadásra koncentráltak. Tudták, hogy majd ha már túl vannak a fellépésen, akkor össze lehet omolni, lehet sírni a fájdalomtól, de addig ott nekik topon kell lenniük, magukért, a társaikért, a tanárukért, és a versenyért. Olyan csapatszellemet tanulnak meg ezek a gyerekek, amit felnőttként már nem lehet igazán elsajátítani, ebbe szocializálódni kell.

A másik jó dolog, amit megtanultak, hogy hogyan öltözzenek fel 20 négyzetcentiméteren, óriási kupiban, és tömegben. Szóval ez nem a kényeseknek való. Mivel mindig kevés, és kicsi öltözők vannak, vagy egy nagy tér, ahol egymásba érnek a csoportok, és nincs hely, a ruhák, táskák, kajás és sminkes cuccokat szépen elrendezni, és a talpalatnyi üres placcot pedig mindig valaki gyakorlásra használja, ezért minden cucc egymásba ér ilyenkor.  De ami érdekes, hogy ezekben a helyzetekben megtanultak vigyázni a cuccaikra. A mi lányainknak nem tűnt el, nem hagytak el semmit soha, se ruhát, se sminkfelszerelést, se semmit.

Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani, a versenyek világában is működik – sajnos - természetesen a csókosság. Volt olyan verseny, ahol a zsűritag a saját csoportját zsűrizte, és milyen érdekes, hogy ők kapták a legtöbb pontot. Pár év elteltével, már mi szülők is láttuk a különbségeket a csoportoknál, és sokszor láthattuk, hogy a zsűri nem a legjobbakat hozta ki legjobbnak. Ez mindig iszonyúan felbosszantott, és itt nem csak a saját Lányomék csapatáról, vagy a tánciskola csapatairól beszélek.

Viszont milyen érdekes, hogy az ESDU Világbajnokságon a kb. 20-25 fős zsűri tagjai közül csak az zsűrizhet, akinek a kategóriájában az országából nem versenyzett senki, vagyis aki nem volt érintett semmilyen téren. Talán mindenhol, minden versenyen ennek kéne természetesnek lennie.

Voltak olyan versenyek, amik „gyakorlatilag” háziversenyek voltak, és csak egy bizonyos körnek hoztak rendszeresen sikereket, és csak akkor volt egy nem körbe tartozónak sikere, és érhetett fel a dobogóra, ha már pár évig odajárt a versenyre.

Volt olyan verseny, ahol mindig a legújabb és legelőször nevező tánciskoláknak, csoportoknak volt esélye a győzelemre. Nyilván azért, hogy ösztönözzék őket, hogy a következő évben is visszamenjenek, nevezzenek, fizessék be a tagdíjat. És viszont azok, akik hűségesen éveken keresztül indulnak a versenyen, azok sajnos sokszor háttérbe szorultak.

És ami szerintem sokszor a legbosszantóbb volt, hogy a hobbi, amatőr tánciskolákkal ugyanabban a kategóriában indultak azok a művészeti iskolák növendékei, akik az általános vagy középiskolai oktatás keretén belül heti öt nap 5-6 órában tanulták a táncot, és persze mindenfajta táncstílust, a művészeti oktatás keretén belül, míg az amatőr-hobbi tanítványokat tanító tánciskolák általában heti 1-2 nap 1-2 órában tanulták a táncot.

Ez gyakorlatilag a felnőtt korosztályban csúcsosodik ki, amikor pl.: egy magyar bajnokságon, vagy európa bajnokságon a művészeti iskola érettségiző diákjai kerülnek össze egy amatőr csoporttal. Ez azért is érdekes, hiszen egy érettségizett művészeti iskolás gyakorlatilag már hivatásos színpadi táncosnak is számíthat. Szóval ezen valahogy valamilyen formában jó lenne változtatni.

Végül is ebből, ahogy az élet minden területéről csak azt lehet leszűrni, hogy

1. ha nem vagy benne a körben, akkor tök mindegy, hogy mennyire vagy tehetséges, ügyes, okos, szuper, akkor labdába se rúghatsz;

2. Mindenképp a kapcsolatok építése az egyik legfontosabb dolog az életben, hiszen minél több ismerősöd van, akikkel ápolod a kapcsolatodat, annál nagyobb esélyed van mindenre.

Azt hiszem, hogy ezt a Lányomék nagyon megtanulták és persze nem csak a táncversenyeken, hanem a középiskolákban is.

Szülőként és nézőként csak azt tudom mondani, hogy sok jó és színvonalas versenyt láttunk. Ha az előző megállapításaimat a csókosokkal és egyéb negatív élményeket félre teszem, akkor azt hiszem, hogy elmondhatom, hogy nagyon sok jó élményben, különleges élményben volt részem. Az, hogy végig élhettem a gyerekemmel és láthattam, hogy milyen örömökben, elismerésben volt része, azt hiszem, hogy ez nagyon különleges volt számomra.

A versenyek izgalma, a készülődés, utazás, az utazások megszervezése nekem igazából a hobbimmá vált, pluszt kaptam az életemben és nagyon élveztem mindig.

4. Évzáró gála, és a főpróbák

A mi táncpedagógusunk, - más tánciskolákhoz hasonlóan - hosszú évek óta, év végén gálaműsort rendez. Ez mindig rendes színpadi bemutató, több száz fős színházteremben, nagy színpadon, igazi színházi előadásként mutatják be a gyerekek az egész évben tanult táncaikat. A szülők, rokonok, barátok lelkes nézőközönségnek bizonyulnak. A gyerekek megtanulják, már az egész kicsik is, a színpadot használni, kiállni a közönség elé, megmutatni magukat. Ez is egy nagy élmény a családnak, és persze főleg a gyerekeknek. Meg lehet nézni, meg lehet látni, hogy honnan hova lehet eljutni, a kicsik és szüleik láthatják, hogy mit tudnak már a nagyobbak, kikre kell felnézni és miért.

Amikor az én lányom első táncévzárója volt, akkor fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a gálaműsor. Teljesen ledöbbentünk, mert annyira nagy élmény volt, annyira szép volt, és hatásos, hogy igazi színházi látvány részese volt a gyerekem. Ezért nem lehet egy-egy produkciót összehasonlítani egy városi ünnepségen a szabadban előadott tánccal, egy majális, egy augusztus 20-i ünnepség nyitott, és nem a tánchoz felépített színpada soha a büdös életben nem adja vissza azt a hangulatot, érzést, és főleg látványt, mint amit a színházi fellépés ad.

Szerintem egy szülőnek mindig nagyon jó érzés látni a gyerekét egy színpadon. Látja, hogy mit tud a gyereke, mit tanult egész évben, miért fizetett egész évben, látja ahogy mozog a színpadon, ez mindig nagy büszkeség a szülőnek.

Az első egy-két évben ilyen érzések vannak a szülőkben. Aztán később évről évre egyre jobb látni, hogy hogyan fejlődnek, a kezdő csetlő-botló gyerekből hogy lesz kecses, szép mozgású, magabiztosan táncoló táncos. És amikor elérnek egy komolyabb versenyzői színvonalat, akkor meg már csak be kell zsebelni a kezdők dicséreteit. Nos, olyankor azon gondolkodik a szülő, hogy elrepült az idő, hisz még nemrég az ő gyereke is a kicsik csoportjába járt.

És amikor a 10. évzárón egy ismeretlen szülő odajött hozzám, bemutatkozott és gratulált a gyerekem csoportjának, és elmondta, hogy ő még ilyen szép táncot nem látott, és köszöni a gyerekeméknek ezt az élményt, nos akkor a könnyeit nyeldesi a szülő, és határtalan büszkeségtől, boldogságtól dagad a szíve.

Az idén a táncévzárón a Csillag csoport óriási hatással volt ránk. Nem csak rám, ránk Dezirés anyukákra, hanem a lányomékra is. Olyan érzelmi hullámokat hoztak elő, amire nem gondoltam volna, hogy a Lányomék csoportján kívül más is képes. A Csillag csoportot ismerjük kicsi koruk óta, szinte legtöbben ovisként kezdték a táncot, végig nézhettük a fejlődésüket, és most ezen a táncévzárón értek be igazán. Felnőttek ők is, és a táncuk ami sok sok érzelmet fejezett ki, elmondta mindazt, ami éppen bennük játszódott le.

Idén már a tizenegyedik évzárón veszek részt segítőként. Rettentően élvezem, nekem nagy élmény, nagyon szeretem csinálni.

A főpróbán látom, hogy hogy fog összeállni az „előadás” és én imádom a készülődés izgalmát. A legkisebbek most ismerkednek a színpaddal, a nagyok már uralják, és példát mutatnak a kicsiknek, hogy hogy kell ezt csinálni.

A kicsikkel mindig én foglalkozok, vigyázok rájuk, és ha elunják a három órás várakozást, akkor próbálom őket szórakoztatni. Ez is egy jó tapasztalat számomra, hogy melyik csoport milyen. Szerintem a főpróba a csapatépítésről is szól, hiszen egy egész délutánt töltenek együtt, és látják egymás produkcióit, tapsolnak egymásnak, együtt van minden csoport, megismerhetik egymást, hisz év közben a fellépéseken és versenyeken kívül nem nagyon találkoznak.

Az évzáró egyik különlegessége a tánciskola díja, amit a legjobb, leglelkesebb, legügyesebb diákok kapnak. Ez pl. a mi tánciskolánkban egy érem, és a színpadon adják át az előadás elején. Emlékszem a lányoméknál mekkora szó volt ez, és mennyire vágytak rá, és milyen boldogok voltak, amikor megkapták.

3. Versenyzés lépésről lépésre

Az első verseny után, szárnyakat kaptak a lányok. És elindult valami, amitől később igazi sportolókká váltak és művészekké.

A versenyeken a két csoport, az Ametiszt és a Deziré, lépésről lépésre végig járta a lépcsőfokokat, ami felvitte őket egészen az EB-ig, öt év alatt sok lépcsőfokon mentek fel.

Azt lehet látni, hogy vannak csoportok, akik már szinte egy év együtt dolgozás után úgy gondolják, hogy nekik jár, és alap bekerülni egy nagy versenyre, EB-re vagy VB-re, anélkül, hogy megfelelő tapasztalatot szereztek volna a versenyekről. Lehet, hogy maradi vagyok, lehet, hogy begyöpösödött, de szerintem mindenkinek meg kell járnia a maga szamárlétráját, a lépcsőfokokat. Ezek a lépcsőfokok nagyon fontosak a fejlődésben, és nem csak a technikai, szakmai fejlődésben, hanem a lelki fejlődésben is (és ezt az élet minden területére értem). Azt látom, hogy a gyerekek, akik egy vagy két év után és/vagy nagyon fiatalon már ott vannak egy nagy versenyen, nem tudják értékelni úgy a sikereket, és nem tudják úgy megélni a kudarcokat, ahogy azok élik meg, akik lépésről lépésre haladnak. A rögtön sikerre „érők” nagyon kis része éli meg, éli át azokat a stációkat, amiket, a lépcsőket végig járók. Hiszen a rögtön sikerre hajtók azt várják, hogy rögtön a dobogó legfelső fokára álljanak. Ami ugye természetes vágy, de alapvetően, ha rögtön a legnagyobb sikert érjük el, utána már a fejlődés sokkal nehezebb. Mert ugye eléred a legmagasabbat, aztán meg nézel, hogy most melyik lécet ugorjam meg. Felkerülsz rögtön a majdnem legnagyobb versenyben a legmagasbbra, és ha a következő versenyen csak a harmadik leszel, akkor jön a csalódás, amit persze nem értenek.  A másik meg, ha elindul valaki a nagyversenyen, és „csak” valahanyadik helyezett lesz, akkor szintén nagy a csalódás, mert nem értik, hogy miért csak ennyi, és miért nem a legnagyobb.

A nagy sportolók sem rögtön a legnagyobb versennyel kezdtek, nem egy-két év után nyernek olimpiát.

Az igaz, hogy a mi lányaink is rögtön arany érmet kaptak, de csak egy kisversenyen (régiós), amit nem akarok kisebbíteni, mert jó volt arra, amire kellett, az elindulásra, és nekik a kezdetekben ez nagy dolog volt, de azért volt hova fejlődni bőven, nem csak nekik, hanem a többieknek is, sőt a versenynek is. Viszont lelkileg mindenképp pozitív hatása volt.

Én azt láttam a lányokon, hogy nagyon izgalmas lehetett számukra, amikor mindig feljebb és feljebb jutottak, hogy mindig haladtak a ranglétrán, és mindig az egyel jobb és komolyabb versenyre neveztek. Először óriási csalódás volt a KMO Országos Táncfesztiválon, csak bronz minősítést kaptak, eltelt kb. 3-4 év mire megkapták az arany minősítést, de akkor már tényleg nagyon sokat fejlődtek, technikailag is, korban is és a koreográfia is már felnőttesebb volt.

Nagyon sok kudarc élményben is volt részük, de ezt egy másik fejezetben szeretném kifejteni.

II. Gondolatok az amatőr táncosok ....

Aki nincs ebben az amatőr táncos körben, annak fogalma sincs arról, hogy hány gyerek (leginkább lányok, kivéve a hiphopot) táncol az országban. Hogy a legtöbb városban, sőt faluban is van tánccsoport, tánc oktatás, a nagyvárosokban sokszor több táncegyesület is működik. Megkockáztatom, hogy több lány táncol, mint fiú focizik az országban.

Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy egy-egy verseny, egy-egy szezon, illetve egy-egy szezonban mondjuk az összes táncszövetség mekkora létszámú gyereket, fiatalt mozgat meg az országban! Bocsánat, de igazából mi is csak megsaccolni tudjuk a létszámot. De biztos, hogy legalább 20-25 ezer táncosról beszélhetünk.

Pl. a Magyar Látványtánc Sportszövetség egy-egy területi versenyén két napon át, kb. 2500 versenyző 6-8 táncstílusban versenyez, az óvodástól a senior 35+ korosztályig. Ez azt jelenti, hogy a magyar bajnokság előtt az ország négy területén, a területi versenyen küzdenek meg a táncosok, vagyis egy-egy idényben országosan kb. 8000-10000 táncos vetélkedik egyetlen táncszövetség verseny sorozatának a keretében.

Több, az amatőr, hobbi és alapfokú művészeti iskolás táncosokat összefogó táncszövetség működik ma Magyarországon, a Magyar Divat- és Sporttánc Szövetség, a Nemzetközi Táncszövetség Magyarországi Fiókszervezete, Modern Táncsportok Magyarországi Szövetsége, Magyar Látványtánc Sportszövetség, valamint a Táncpedagógusok Országos Szövetsége, bár ők elsősorban a táncpedagógusokat fogják össze és rajtuk keresztül a tánciskolákat.  A szövetségek mind rendeznek országos bajnokságokat, országos kupa versenyeket, magyar bajnokságot, és tagszövetségként Európa és Világbajnoki versenyek részesei is.

Ezek a táncszövetségek ölelik fel a mai modern, kortárs, divattánc, show tánc, stb., vagyis a társastáncon és az akrobatikus rock and rollon kívül minden egyéb táncstílust.

Persze van olyan verseny, ahol a mazsoretteknek, és a társastáncosoknak is van kategóriájuk, vagyis a tánckategóriákat illetően elég tág körről beszélhetünk egy-egy versenyen.

Több tízezer gyerek, kamasz és felnőtt táncol. Igazából kedvtelésből, hobbi szinten, iskola vagy munka mellett, heti 2-3-szor, alkalmanként 1-2 órában, mégis profi odaadással és lelkesedéssel és meg merem kockáztatni, hogy magas színvonalú tudással is, hiszen benne vagyunk az európai és világ ranglisták első 10 helyezettjei között, egyes európai versenyeken a top 5-ben.

Ez is egy életforma, sportélet, ami azt jelenti, hogy a család igazodik a gyerek programjához, és a versenyek időpontjaihoz. A táncosnak ez egy sport, de mégis sokkal több.

2. Új tánciskola, a régi tanár, és az első verseny

2006. szeptemberben Leánykám úgy döntött, hogy beiratkozik gitározni, és hanyagolja a táncot. Aztán valahogy mégis elmentünk a tánc beiratkozásra, igazából csak megnéztük, hogy mégis milyen csoportok lesznek. Kiderült, hogy a tánctanárunk saját tánciskolát alapított. Gyakorlatilag a helyszín is maradt, és a tanárnő egyedül tanított tovább. Beiratkozáskor nagyon kecsegtető ajánlatot adott, megígérte a lányoknak, hogy a két legrégebbi csoportot elindítja versenyen.

Persze a Leánykám egy ideig még lelkes volt a gitár tanulás iránt, és egy darabig gitározott.

2007 tavaszán, idén tíz éve, elindultak a lányok életük első versenyén. Óriási izgalom, sok-sok gyakorlás, és az összes szülő kíséretében, és drukkolása mellett rögtön arany érmet kaptak, nem csak ők, de a náluk egyel idősebb csoport is!

Ez hihetetlen boldogság volt, óriási nagy lendületet adott mindenkinek, a tánctanáruknak is. Azt hiszem mindenki szívesen emlékszik a lányok közül az első versenyre. Olyan rég vártak már arra, hogy versenyezhessenek, hisz már több mint öt éve jártak táncolni.

Ekkor még a tanárnőjük stílusa sem forrt ki annyira egyénivé. Hiszen még a régi tánciskolája, és a régi tánctanár társak nagy hatással voltak rá, illetve egymásra. Ehhez legalább még 3 év kellett, mire megtalálta önmagát, a stílusát, amit mindannyian nagyon szeretünk, ami egyedivé varázsol minden táncot.

Életem egyik jó élménye ez is, ahogy végig figyelhettük, egy már nívódíjas táncpedagógus kibontakozását, ahogy rátalált magára, a saját stílusára, ahogy a lányomék csoportján volt a legjobban látható, hogy hogyan bontotta ki önmagát, és most már száz tánc közül is felismerem, felismerjük az ő koreográfiáját, az ő táncait.

A lányomék csoportja és a tanárnőjük majd 10 év alatt együtt alakították ki azt a stílust, ami annyira jellemző lett a Deziré csoportra. Ebbe benne volt a tanár és a csoport is, mint alkotó, mint művész. Ahogy nőttek a lányok, egyre inkább belefolytak az alkotásba, a zene kiválasztásában, és a technikai elemek alakításában, a koreográfia formálásában. A közös alkotás örömét, szenvedéseit, kibontakozásokat együtt élték át.